Lelkileg készülök a holnap szájsebészetre. Önként odamegyek hogy szétszúrják-fúrják a számat és utána napokig ne tudjak se beszélni, se enni. :( De muszáj.
Közben nemtom, szóba került keresztanyámmal, hogy kábé minden barátnőm-barátom kripli. Egyfelől, sztem az ilyenek megtalálják egymást. xD Másfelől, legalább nincs az a tipikus szánakozás, mint általában. A "jajj de rossz lehet neked", "te szegény gyerek", "milyen lehet így élni" kurvára unalmas és bosszantó tud lenni.
Mivel olyanokkal vagyok körülvéve, hogy mindenkinek van valami gyíkja, ami miatt másként kell élnie az életét, így sosem sajnálkozunk a másik baján. Meg a sajátunkon sem. Most mindegy, hogy életmódi, fizikai vagy étrendi szarakodásról van szó.
Pl nálam muszáj megmondani a munkatársaimnak a bajom, legalább egy részét, különben folyton kérdezgetnek a kötéseim láttán, hogy már megint mi történt. Most két év után, már békén hagynak. Igen, valamim megint be van kötve, igen, valahol le vagyok sérülve megint. Én nem említem, ők sem, tökéletesen együtt tudunk dolgozni.
Ennél csak az a bosszantóbb, mikor valaki eldönti, hogy ő márpedig tudja a gyógymódot, úgyis, ha az egész orvostudomány nem tud rá semmit. És hagyjuk a ráolvasásos faszságokat meg a homeopátiát ("It's water! how often does it needs to be said?!!!")
